A mai napom is hajszálpontosan ugyanúgy indult, mint a többi. Hatalmas nyújtózkodások közepette megpróbáltam leütni az ébresztőórát. Miután rájöttem, hogy a tőlem öt méterre levő szekrény tetejére tettem, hogy ne érhessem el, egy hangos hörgés kíséretében majdhogynem futólépésben közelítettem az említett bútor felé, és a mutatóujjammal idegesen nyomkodni kezdtem az ébresztőmet. Miután az elhalkult, kinyitottam a szekrényemet és gondolkozni kezdtem, mit is vegyek fel. Mióta a Roxy-s eset megtörtént, még annyi szín sincs rajtam, mint azelőtt. Két perc ácsorgás után a választásom egy fekete, szegecsekkel díszített nadrágra, egy Linkin Park-os fekete felsőre esett, lábaimra pedig egy-egy fekete fűzős csizmát húztam .Unottan nyitottam ki az ajtómat, majd lépkedtem le a barna, fa lépcsőnkön, hogy elérjem a mosdót. Miután elvégeztem a szükségleteimet a tükör elé léptem, és fekete füstös szemeket kreáltam magamnak. Néhányat haraptam a tegnap készített sütiből reggeli gyanánt, majd miután végeztem, felvettem a télikabátomat, nagy lendülettel nyitottam ki az ajtót, és kiléptem azon. Elővettem a fülhallgatóm és összekötöttem a fülem a telefonommal, és világ ki - zene be üzemmódra kapcsoltam. Csendesen sétáltam, de belül üvöltöttem azt a dalt. "a halálugrás végén, a túlvilági tévén, majd rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó..." Ebben a pillanatban valaki arrébb lökött.
- Normális vagy büdös paraszt? Hogy a fenébe mertél te arrébb lökni? – Éreztem, hogy belül teljesen elönt a düh. Elég volt ennyi, hogy előjöjjön a dührohamom, ami nem jó jel. Mit is kell csinálni? Senki sem billenthet ki, nem alacsonyodhatok le, pillangó.. Milyen pillangó, ez a paraszt meglökött!?
- Csigavér kiscsaj, úgy nézel ki, mint aki mindjárt megöl valakit. - Az emberek hátrálni kezdtek, ugyanis elterjedt az egész városban, hogy időnként dühkitöréseim vannak. Éreztem, ahogy a már jól ismert érzés eluralkodik felettem, és már nem az agyam irányít, hanem az a mélységes düh, ami átjárja minden porcikámat.
- Meg is teszem, ha nem húzol el innen - A kis utcában megfagyott a levegő. Sem a távolról figyelő emberek, sem mi nem mozdultunk.
- Úristen! - mondta nyávogva, majd színpadiasan a szája elé emelte kezeit. Mit képzel ez a baromarc? Ha eddig ideges voltam, akkor mi a kifejezés a mostani állapotomra? Gondolkodás nélkül lendítettem az öklöm újdonsült "barátom" orra felé, aki az igencsak erős találat után kezét az említett, már vérző testrészéhez kapta.
- Te hülye vagy? Ez vérzik! - ordította az arcomba.
- Jó észrevétel, de én szóltam előre- rángattam meg két vállamat, majd hátradobtam szemembe lógó tincseimet, és egy fokkal nyugodtabban indultam el az iskolába, majd újraindítottam a telefonomon a Mennyország tourist nevű kedvencemet. Már nem jártam messze a gimitől, a fejemben mégsem tudtam leállítani a ma reggeli balhémhoz fűződő gondolatokat. Hogy a fenébe mer ez beszólni nekem? Na, menjen ez is melegebb éghajlatokra! Vagy inkább hidegebbekre, mert ott legalább megfagy. A terem ajtaját egy kisebb rúgással nyitottam ki, majd tempósan a helyemhez igyekeztem. Mióta egyedül maradtam és depressziós lettem mindenki kerül engem, vagy fél tőlem. Mondjuk megértem. Miután a helyemet elfoglaltam, lábamat a mellettem lévő székre raktam. Normál esetben ezen a helyen egy padtárs helyezkedne el, de mi páratlanul vagyunk, mellettem mindig Roxy ült, az eset óta meg hát nem nagyon szeretnek a közelemben lenni az emberek. Benyomtam a telefonomon a másik kedvencemet, a Linkin Park-tól a Numbot. Nem sokára csöngettek, de ez engem nem nagyon érdekelt, vagy zavart, folytattam az eddigi tevékenységemet: zenét hallgattam. Nagyjából fél perc múlva belépett a terembe a matek tanárunk nyomában... Én ezt nem hiszem el. Hogy lehetek én ilyen szerencsétlen? Szóval nyomában Baromarccal, akinek valaki gyönyörűen rendbe hozta az orrát, mert már semmi jele nincs annak, hogy a srác áldozata lett volna a reggeli dühkitörésemnek. Haja rendezetlenül lógott mindenfelé, de látom rajta a zselé csillogását. Még egy "műmenő" srác. Behúzhatunk egy újabb strigulát. Egész helyes feje van, ami még érdekelne is, ha nem tudnám, hogy mekkora paraszt. Egyszerű farmert és magas szárú cipőt viselt valamilyen focicsapat pulcsijával kombinálva. Ennyi elég is volt belőle, újra belemerültem a zenébe.
- Kim Cox! - ordított rám a tanárnő, mire én elhúztam a számat és egy erőltetett vigyorral felé fordultam. - Igen? - húztam fel a szemöldököm
- Megtisztelnéd újdonsült társad egy kis figyelemmel?
- Hogyne - mondtam úgy, mint aki a háta közepére kívánja az egészet.
- Caleb Morrison vagyok, a családommal a hétvégén érkeztünk a városba. - mondta a srác hozzám hasonló hangsúllyal
- Remek. Kérlek, foglalj helyet Kim mellett. Kim, kérlek, ne öld meg!
- A tanárnő ezen kijelentésén mindenki hatalmasat röhögött, én meg csak egy aprót biccentettem. A barna srác hanyag módon ledobta magát mellém, majd a padra tette a tankönyveit. Már tette volna fel a lábát a székemre, mikor figyelmeztettem
- Én ezt nem tenném. A lábad nem gyógyul meg ilyen gyorsan - utaltam a reggeli incidensünkre. A srác vette a lapot, és a földre helyezte a lábait. A tanár magyarázott valamit az egyenletekről, de nem nagyon kötött le. Az ilyeneket már tavaly megoldottam. Édes jó bátyám matektanárnak készül, és rajtam teszteli a tudását. Elővettem a kis füzetemet, és az edzéstervemet szerkesztgettem, és azon gondolkoztam, ma mikor tudok lemenni. Kettőig óráim vannak, utána fél háromtól dilidoki, négytől valami új nyomozóhoz kell mennem, szerintem öttől ájulásig az edzőteremé vagyok. Ekkor a legújabb padtársam egy kis cetlit tolt elém, amire ez volt írva: "Bocsi a reggeli dologért. Tényleg te vagy Kim Cox?" A válaszom rövid volt: "Nem, kamuzok. Miért?" Visszacsúsztattam elé, és láttam, ahogy megforgatta szemeit a válaszom láttán, majd körmölni kezdett. Fél perc múlva újra előttem volt a papírdarab. "Apám az új nyomozó, négyre vár téged a házunkban. Mit csináltál, összevertél valakit, és el is rejtetted?" Most rajtam állt a sor szemforgatás terén. "Tapintatlan barom vagy." miután befejeztem a sor írását, erősen beleboxoltam a padba és vicsorítottam egy sort. Csak valamiről elfeledkeztem: óra van. - Bocsánat, egy szúnyog volt - bámultam a matektanárom barna, meglehetősen igénytelenül kihúzott szempárjába. Ő egy biccentéssel vette tudomásul a kis hazugságomat. Visszatértem hát a levelezésünkbe, és folytattam a sort, amit elkezdtem. "Tapintatlan barom vagy. Nem szeretném megosztani veled" Visszanyújtottam neki a cetlit, látványosan elfordultam, ezzel közölve a nyilvánvalót: nem folytatom vele a beszélgetést. A nap többi részét csendesen zenehallgatással, vagy rajzolással, esetleg tervezéssel töltöttem. Az utolsó csengő hallatára kiviharoztam a teremből, egyenesen hazáig, hogy ledobjam a cuccomat, és egyek valamit. A finom bolognai makarónim evése közben rezzent egyet a telefonom. Caleb Morrison ismerősnek jelölt. Megcsóváltam a fejem, és a megerősítés gombra kattintottam. Nekem tökmindegy, hogy egyel több, vagy kevesebb embernek nem olvasom a helyesírást megszégyenítő posztjait. Összeszedtem a cuccaimat, majd elindultam Dr. Yates doktornőhöz. Beszélgettünk az edzéseimről, hogy mi kapcsol ki igazán, és hogy ezt mennyit csinálom, így hamar elröppent ez az egy óra. Elindultam Mr. Morrison háza felé, és menet közben az összes általam ismert istennek és istennőnek elmondtam egy fohászt, hogy édes-drága összevert Caleb ne tartózkodjon otthon. Kettőt koppintottam, és vártam. Eltelt másfél perc, és még mindig csukva van előttem az ajtó. Újabb kettőt koppintottam, immár az előbbinél erősebben. Nemsokára egy ötvenes éveiben járó hölgy nyitotta ki nekem a bejáratot, majd egy szobába vezetett, ahol már Roxy szülei ültek. Körbenéztem a szobán, és el kell hogy mondjam, szokatlan volt. Piros és zöld, amerre csak nézek. Tűzpiros a fal, a székek, valamint a kisebb, ablak alatti szekrény is, de fűzöld a függöny, a szőnyeg, és nagy szekrény is. Ebben a pillanatban egy magas, barna hajú, fiára eléggé hasonlító ötvenes férfi lépett be farmerben és fekete pólóban. Morcos tekintetével végigpásztázott engem, és a mellettem ülő felnőtteket. Öt szék volt, de csak négyen voltunk a helyiségben, így kezdtem rosszat sejteni. Bakker, én egy rohadt jós vagyok, ugyanis Baromarc lépett be közénk, mily meglepő. Esetleg ezek után nem fogja bejelenteni, hogy testvérek leszünk, vagy valami sablonos hülyeség? Hirtelen egy nagyon rossz érzés kerített hatalmába. A hang a fejemben, a hang ami nem hozzám tartozik egyszer csak megszólalt. "Ne mondd el, te ribanc! Nagyon meg fogod járni." Nem tudtam ott maradni a külvilággal, és ugyan nem ájultam el, de borzasztóan szédülni kezdtem, és minden elmosódott előttem. Fejemben visszhangoztak a szavak. A szavak, amiket ne hallhattam, mert senki nem mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése