Elkéstél

A következő napok nyugiban teltek. Nem történt semmi a témával kapcsolatban. Ha nappal nem is, éjjel mindig együtt voltunk, azt hiszem ez jó dolog. Kitartottunk egymás mellett. Ma két hete, hogy megkaptuk az első üzenetet, úgy gondolom, a zaklatónk már nem látja ebben örömét. Hál' annak a magasságos jó Istennek! A mai napom is pontosan ugyanilyennek ígérkezett. Hat óra múlt pár perccel mikor csöngettek. Leszaladtam a lépcsőnkön, hogy ajtót nyissak a vendégemnek. Mindig Roxy szokott ilyenkor érkezni, az ikrek csak hét körül jönnek, de meglepetésemre barátnőm helyett a bátyám állt az ajtóban.
- Hát te? Nincs még hátra két nap a táborból? - ráncoltam össze a szemöldökomet.
- Lenne. De valaki lecsapta az áramot és annyit írt "enyém lesz a szőke" - a bátyám csak furcsán nézett, én viszont úgy, ahogy voltam, egy nagy szürke melegítőben és mezítláb (!) futni kezdtem, méghozzá sokkal gyorsabban, mint még valaha. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Bár szerintem százszor gyorsabban is. Két perc folyamatos sprint után bekanyarodtam a Flower street nevű utcába és még a mostani tempómnál is százszor gyorsabban tettem meg az utolsó húsz métert. Nem foglalkoztam olyan dolgokkal, hogy csöngetés, nemes egyszerűséggel csak berontottam a tárva-nyitva álló kertkapujukon, és kicsaptam az ajtót, de velem szemben, Roxy helyett csak egy darab papír állt, ezzel a felirattal: "Elkéstél, csitri"



- Roxy! Roxy! Rooooox! - kiáltoztam teli tüdőből - Hol vagy? Kérlek válaszolj! -szememmel végigjártam a nappalin, majd egy igencsak indiszkrét káromkodás után végigjártam a házat. Az előszobába visszatérve lerogytam a földre és sírni kezdtem. Vöröslő fejjel, hangosan, amit még sosem tettem, de úgy éreztem, itt van az ideje. Hogy történhetett ez? Csak egy kicsivel kellett volna hamarabb ideérnem. Mit csinálhat Roxyval? Nem veszíthetem el a legjobb barátnőmet, nélküle nem vagyok egész. Elveszítettem a józan gondolkodás képességét, semmi értelmes nem jutott eszembe. Térdemet átkarolva előre-hátra hintáztam és még számomra is érthetetlen dolgokat motyogtam. Nem tudtam, mióta sírhatok ott, de egyszer csak Anne és Megan, a bátyám, Adam és a szüleim léptek be az ajtón. Gondolhatták, hogy baj van, mert én, akit szinte sosem láttak még sírni, most felhúzott térdekkel, a sminktől fekete arccal hangosan bőgök egy nagy szürke melegítőben, mezítláb és még csak nem is a saját házunkban.
- E-elvitte - ez volt az egyetlen értelmes szó, amit ki tudtam nyögni.
- Mi, mikor, hogy? - testvérem arcára is kiült az aggodalom.
- Kim, szólalj már meg! - fogta meg a vállamat Megan.
- Kicsikém, mi történt? - kérdezte ijedten anya - itt sírsz másfél órája egy idegen házban és nem tudsz beszélni sem. Hogy kerülsz egyáltalán ide, kényszerítettek valamire? És Roxy hol van? Tudtommal ez az ő házuk. - nézett rám mindenki ijedten, nem tudtam mit mondani, mert nem éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy válaszoljak. A könnyeim szépen lassan elhomályosították a látásomat, egyre sötétebb lett minden, a hangok összemosódtak, és a testem már nem tudott tartani, így nem sokára egy nagy koppanás kíséretében elterültem a földön. Furcsa érzés volt, mindent hallottam, de semmit sem láttam és nem tudtam mozdulni sem.
-Kim, Kim! - éreztem, ahogy valaki lelocsol egy pohár vízzel, próbáltam megszólalni, de csak olyanok jöttek ki a számból, hogy "izghners" "khrolf" és hasonlók, így a beszédet hanyagoltam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy miért vagyok most ott, ahol. Újra sírni kezdtem, de minden hang nélkül csak monotonon folytak az óriási cseppek az arcomon.
-Kim, kelj fel! - hallottam Anne és Megan félős, lassan-lassan elhaló hangját. Bárcsak tehetném, de sajnos nem megy. Hirtelen rám tört a felismerés. Nekik rám van szükségük. Az erős Kimre, a vagány Kimre, arra a Kimre, aki mindig elszánt és mindig lehet rá számítani. Meg tudom csinálni, akármi is történjen. A legjobb barátnőimet nem hagyhattam cserben. Fel kell kelnem, mert együtt alkotjuk a csapatot, együtt kell megtalálnunk Roxyt is. Roxy is így akarná. Feltételes mód nélkül. Roxy is így akarja. Meg tudom csinálni. A csajokért. Nem, a barátnőimért, mert van különbség. Az energiám utolsó utáni cseppjére is szükségem volt ahhoz, hogy felálljak, de összeszedtem azt és szépen lassan felültem. Magam sem tudom már hogyan csináltam, de hosszú másodpercek múlva kinyitottam a szemem és nagyokat pislogva két épségben maradt barátnőm felé fordítottam a macskakaparás szerűen odafirkantott és könnycseppekkel áztatott "Elkéstél, csitri" feliratot.
- Elvitte Roxyt - suttogtam, s sápadtan vártam a reakciójukat. Mindketten elveszítették az egészséges barna arcszínüket, és azt zöldes ijedtséget jelképező szín váltotta fel.
- Ez... lehetetlen. Biztos... biztos csak szórakozik, mert... ez nem történhetett meg - makogott Megan könnyes, a semmibe meredő szemmel a szinte olvashatatlanul írt két szóra. Anne nem szólt semmit, csak nézte, ahogy a hatalmas cseppek földet érnek. Mi hárman depresszió közeli állapotban bámultuk a könnyel áztatott fekete köves padlót. Én ezt nem bírom!