A kávézóból szótlanul utaztunk haza. Nem mertünk megszólalni, persze nem azért, mert féltünk volna, hogy az üzenet küldője meghallja, attól féltünk, hogy ki nem mondott rémképeink valóssá válnak.
- Na jó, elég volt. Nem tudom ki az, de ha kiderül, választhat, hogy megfojtsam, vagy egy jól irányzott rúgással két hét kórházbelépőt adjak neki - már tikkelt a szemem. Ilyenkor ajánlatosabb tartani a két, khmm négy khmm-khmm szóval a lehető legmesszebb tartószkodni tőlem.
- Tulajdonképpen mitől is félünk? Bárki lerejtheti a számát, hogy riogasson. Engem már nem hat meg - értem a mondandóm végére majd a lányokra néztem. Kussban ültek. De utálom ezt, legalább azt mindanák, hogy "mukk". Mondjuk körberöhögném, ha valaki egyszercsak annyit mondana, hogy "mukk". Többször, körbe-körbe. Na mindegy, szóval csak néztem a lányokra, ők meg, mint valami Parlamenti nevezetességet, csak szótlanul bámulták a cipőjük orrát.
- Valami vélemény? - kérdeztem érdeklődően
- Háát... Én parázok - mondta Roxy
- Detto - mondták egyszerre Anneék.
Ezt a szófukarságot... Ne már! Én levevővétel nélkül elmondtam, hogy mi van, szépen hosszan, Kimesen, ezek meg egy darab dettóval tisztelnek meg. Egy darabbal, érted, eggyel! Fúú...
- Kérem a telódat! - mondtam egyszerű hangsúllyal
- Őőő... Tessék? - nézett rám felvont szemöldökkel
- Roxanne Jones, kérem a telefonodat - mondtm nyugodtan kék szemeibe nézve. Roxy készségesen mutatott az ölemben tartott táskájára. Régi szokás, hogy amikor ő vezet, én tartom a táskáját. Belenyúltam az említett pink darabba, majd a telefonos részből előhúztam a szintén pink telóját, majd az én fekete szedecses táskámba csúsztattam. Nagyjából 3 perc múlva meg is érkeztünk a házunk elé. Roxy leparkolt, majd mindannyian kiszáltunk. Annyiszor voltunk és vagyunk is egymásnál, hogy már saját fogkefénk és ágyneműnk is van mindhárom házban, így bármikor átugrunk valamelyikőnkhöz, nem érhet minket ilyen téren probléma.
-Na, akkor szavazzunk! Ki szeretne állni egy helyben, mint virsli a hideg vízben, és várni az újabb üzenetet, majd telefosni félelmünkben a gatyánkat? És ki szeretné jól érezni magát? Én a másodikra voksolok. - jelentettem ki.
- Mi is - mondta Megan. Mindenki Roxy fele fordult.
- Nem bánom, benne vagyok. Mi a program?
- Rám, és Megre már ránk férne egy új manikűr.
- Szintúgy. Fekete hosszú karmok, jövök ismét! Grr - markoltam a levegőbe. Ezen mindannyian elnevettük magunkat.
-Nekem is jöhet. - egyezett bele Roxy.
Szokás szerint leültünk, elővettük a körömlakkjainkat (ami nekem szinte csak feketéből és néhány szürkéből vagy lilás-pinkesből állt) majd festegetni kezdtük egymás körmeit.
- Úristen, úristen, úúúristen! - Kiáltott fel Anne - Zack és Tiffany összejöttek. Őszintén sajnálom Zacket - mondta, majd mindannyiunkból kitört a röhögés. Egész estig sztorizgattunk, kibeszéltünk mindenkit, nevettünk és hasonlók. Nagyon jó volt, ráadásul kicsit elterelte a figyelmünket az üzengrtőről. Egyszer csak, 11 körül hirtelen a táskámban megszólalt Rox telója.
- Te jó ég! - suttogta ledöbbenve Roxy
- Ne legyünk már ilyen paranoiásak, Rox, van vagy 400 névjegy a telódban, bárki írhatott - mondtam nyugodtan. Erre villámlani kezdett, majd kivágódott az ajtó. Eddig tartott a nyugodtságom. Nagyon féltem, mégis odamerészkedtem az ajtóhoz, hogy bezárjam azt. Gyorsan fordítottam a kis kulcson, becsuktam az ablakokat, felkapcsoltam az összes villanyt a nagy villanytól az olvasó lámpaig, majd behúztam a függönyöket.
Elővettem Roxy telóját, majd elolvastam az üzenetet. "ha azt hiszitek le tudtok győzni, hülyébbek vagytok, mint ahogy azt olvastam"
*na, hogy tetszett? várom a véleményeteket :) jelentkeztem a ZIVATAR által meghirdetett blogversenyre, így ha elindul a blog, kérlek, ha szeretnétek, szavazzatok rám!*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése